Örökbefogadás Part 2.

avagy idősek vs. kölyök kutyák

Van egy téma, ami már régóta piszkálja a csőrömet, de eddig még nem szántam rá magam, hogy leüljek és összeszedjem a gondolataimat. Ugyanis nem biztos, hogy kulturált tudok maradni. Ez a téma nem más, mint az idős emberek kölyökkutya mániája.

Előre szeretném leszögezni, hogy alapvetően tisztelem az idős embereket. Semmi gondom nincs velük. Mindenki megöregszik, ez természetes. Nem nézem le és nem ítélem el őket. Viszont nagyon boldoggá tenne, ha ők is el tudnák fogadni azt, hogy megöregedtek és a korlátaik, a határaik, már nem olyanok, mint 20 évesen.

Tiszta szívemből kívánom minden 70 év körüli embernek, hogy adasson meg a lehetősége egy kölyökkutya felnevelésére, és arra, hogy a kutya élete végéig gondoskodni tudjon róla. Sajnos a gyakorlat azonban nem ezt mutatja. Abban a reményben, hogy megcáfolom saját magam, bebizonyítom magamnak, hogy csak túl dramatizálom a helyzetet, elkezdtem anyagot gyűjteni ehhez a cikkhez. NEM JÖTT ÖSSZE. Egy menhely oldalán néztem meg az örökbefogadható kutyákat, és 1 csoport bejegyzéseibe böngésztem bele a közösségi oldalon, és csak ebben a hónapban több olyan gazdi kereső kutyáról találtam bejegyzést, akinek meghalt a gazdája.

Személyesen is több olyan alkalmat éltem meg, amikor a "kedves örökösök" masíroztak be a menhelyre a szerencsétlen összetört kutyával. Azt sem tudja mi történik Vele, hol a gazdi, miért vitték el, vagy éppen miért nem jött haza, miért olyan feszült és szomorú körülötte mindenki, és most hová hozták.... Ezernyi kérdés közül csak néhány, ami egy hátramaradt kutya fejében kavarog. Az lelkében tomboló érzésekről már ne is beszéljünk. Nekem minden nap megszakadt a szívem, amikor bekerülés után még napokig sírtak az otthon után. Én meg sírtam velük összebújva a kennelben, mint egy hülyegyerek, mert mást nem tudtam tenni. Az a szegény kutya a gazdája mellett öregedett meg, akit most elveszített. A családnak pedig "van lelke" 10-13 évesen beadni a menhelyre. Nagyjából a biztos halálba. Igen a biztos halálba. Volt már példa arra, hogy a behozott kutya napokon belül belehalt a bánatba. Az esetek többségében persze nem ez a jellemző, hanem az, hogy rácsok mögött éli le a hátra lévő 1-2 évét. Csak nagyon minimális esélye van az örökbefogadásra, hiszen öreg. És persze mindenki kölyökkutyát akar. Tisztelet a kivételnek.

Majd ezek után jön az idős házaspár, hogy ők nyugdíjba mentek, a gyerekek felnőttek, az unokák is nagyok már, jó lenne egy kutya. Már több menhelyen is voltak, de nem kaptak kutyát. A beszélgetés végére persze kiderült, hogy azért, mert kölyökkutyát szeretnének. Valami cukit. Aki nem nő nagyra. De Neki már az 1 éves se kell. Csak a kölyök. Mert ők nem élnék túl, ha elveszítenék a kutyát. Hogy dolgoznák azt fel? Mivel nem véletlenül nem voltam recepciós, így kb. ez volt az a pont, amikor angolosan távoztam a helyszínről, amíg még csendben tudtam maradni. Igen, elmentem onnan, mert nem biztos, hogy úrinő tudtam volna maradni, amivel pedig a menhely hírnevét rontottam volna, azzal pedig a többi lakó esélyét is. Szóval inkább vettem egy mély levegőt, nyeltem egy nagyot és távoztam. A recepciós kollégák szerencsére tudták diplomatikusan kezelni az ilyen szituációkat.

A REX KUTYAOTTHON ALAPÍTVÁNY VÉDENCEI, AKIK SZINTÉN A GAZDI HALÁLA MIATT KERÜLTEK BE ÉS JELENLEG IS RÁCSOK MÖGÖTT ÉLNEK...:

KÖNYÖRGÖM! Gondolkodjunk már! Az ember hogyan dolgozza fel, ha elveszíti a kutyáját? Ez tényleg kérdés? Ez tényleg szempont? És a kutya hogy dolgozza fel, ha elveszíti a gazdáját? Neki ki fogja elmagyarázni, hogy nincs többé a gazdi? Vele ki és hogyan fogja megértetni mi az a gyász? És ha a gazdi megy el hamarabb ki fog róla gondoskodni?

Ez utóbbi kérdés miatt vezették be a menhelyek a nyilatkozatot, amit bekérnek a hozzátartozótól arról, hogy ha az örökbefogadó meghal, gondját viselik a kutyának. Részemről ez is csak egy látszat intézkedés arra, hogy a menhely "lelkiismerete" tiszta legyen. Most őszintén, egy olyan ember, aki képes menhelyre adni az elhunyt hozzátartozójának az öreg kutyáját, foglalkozik azzal, hogy aláírt egy ilyen nyilatkozatot? És ha alá is írta, de nem vállalja akkor mi van? Nem fogja lelkiismeret-furdalás nélkül utcára baszni a kutyát? Vagy szem rebbenés nélkül bevinni a menhelyre bocs mégsem? Igen, ilyenkor már felelősségre lehet vonni...kérdés, hogy az a kis pénzbírság mennyire hatja meg... nyilván semennyire.

Ha rajtam múlna, én tuti kérnék egy végrendeletet az örökbefogadóktól. Írják bele, hogy az örökség azé lesz, aki a hátramaradt kutyáról méltóképpen gondoskodik. Befogadja, szeretetben tartja és gondoskodik róla, amíg át nem kel a szivárványhídon. Ellenkező esetben az örökség annak a menhelynek megy, ahová beadják a kutyát. Ha pedig nem tudnak elszámolni a kutyával, akkor szépen úszik az örökség is (akár egy menhely megjelölésével, aki megkapja). Persze ehhez olyan háttér is kellene. Orvos, aki nyomós indok nélkül nem altatja el a kutyát, törvény, ami lesújt ilyen esetekben...stb. 

Tudom! Bilibe lóg a kezem...

De akkor sem fogom megérteni soha...

Miért nem tudnak az emberek egy kicsit túl látni magukon, az egojukon, az önzésükön és a kutya érdekeit szem előtt tartva örökbe fogadni? Ilyenkor példának mindig felhozom a nagyszüleimet. Mert tisztelem és becsülöm azt, ahogy gondolkodnak. Ha szóba kerül a kutya téma, ők mindig megmondják, hogy már nem tudnak róla normálisan gondoskodni, és amúgy sem tudnák feldolgozni, ha még egy kutyát elveszítenének. Az utóbbi két kutyus elvesztése nagyon megviselte őket. Tudják, hogy ezt nem bírnák ki többször. Ezért inkább nincs kutyájuk. Pedig imádják a kutyákat. A bulldogomért odáig meg vissza vannak. De megmondták, hogy tisztában vannak a határaikkal és nem lesz több kutyájuk. Ezt miért nem tudják mások is megtenni?