Diplomával szart lapátolsz?

Tegnap ismét megkaptam a kérdést: "Ilyen végzettséggel itt dolgozik?" De kaptam már azt is, hogy diplomával szart lapátolok... Mivel már nem az első alkalom, hogy ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kapok, így veszem a fáradtságot és a tegnapi nap történései által született gondolatoktól vezérelve úgy döntöttem leírom miért is van ez így.

Akik ismernek, tudják, hogy már gyermek korom óta valamilyen különleges szál köt a kutyákhoz. Egy óriási "szerelem", amit 34 éves koromra sem sikerült kinőni. Megjegyzem nem is bánom/nem is szeretném. Rengeteget köszönhetek a kutyáknak, ami a kétlábú fajtársaimról sajnos nem mondható el (tisztelet a kivételnek-ebből igen kevés van...) Emiatt - bár sokáig tartott rátalálni az útra - már nem kérdés, hogy kutyákkal szeretnék foglalkozni. Ily módon a szak választásom némileg vakvágánynak bizonyult utólag, bár tényleg lelkesen kezdtem dolgozni benne. Az élet azonban a helyemre pofozott.

Most már tudom, hogy nekem a kutyákkal van küldetésem ezen a világon. És évtizedek múlva, amikor eljön az ideje, szeretném úgy elhagyni ezt a világot, hogy tudom jót tettem... hogy ha csak porszem is vagyok a világban a tőlem telhető legtöbbet megtettem és ha minimálisan is de jobbá tettem azt... hogy tudom életeket tettem szebbé... hogy életeket mentettem meg. Lehet az életek, melyekről szó van, nem tudják szóval kifejezni, hogy köszönöm, vagy azt hogy hálás vagyok... De az az 1-1 pillanat leírhatatlan, amelyből pontosan tudom, hogy így éreznek. 

Igen. Ha csak a felszínt kapargatjuk, akkor egy állatgondozó valóban csak szart lapátol naphosszat. Igen. Élőlényekkel dolgozom, akik lélegeznek, alszanak, éreznek, esznek, isznak és láss csodát utóbbiak hatására ürítenek is. És igen. Gondozó ként fontos feladatom, hogy a gondjaimra bízott kutyák ne a saját ürülékükben fetrengjenek naphosszat. Ez azonban munkám minimális töredéke. 

Tudod én vagyok ott, amikor éhesek, és enni adok nekik. Én vagyok az, aki figyel, hogy mindig legyen előttük friss víz, ha szomjaznak. Én vagyok ott, amikor betegek és gondoskodom róla, hogy megkapják az előírt gyógyszereket, étrend kiegészítőket. Én vagyok ott, amikor rossz napjuk van és összevesznek, gyakran oly mértékben, hogy vér folyik - gondoskodom róla, hogy ne legyen nagyobb baj, és orvoshoz kísérem őket.

DE! Tovább megyek. Én vagyok ott, amikor a drága örökösök síppal, dobbal, nádi hegedűvel csörtetnek a menhelyre a 13-15 vagy még idősebb kutyával, mert apuka/anyuka - aki a kutya számára a gazdi, az élet, a világ!!!! - meghalt. A pénz kell a kutya meg mehet a menhelyre. Én vagyok ott, amikor ezt a szerencsétlen idős állatot eldobják akkor, amikor épp összeomlott a világ körülötte, nem érti miért nem jön többé a gazdi, és hová viszik és miért hagyják ott és mikor jönnek újra! Én vagyok ott és hallgatom, ahogy napokig üvöltve sír a kennelben, mert fél, mert nem érti, mert fáj a gazdi elvesztése. Én vagyok az, aki mellé ül és szereti. Én vagyok az, aki gondoskodik róla, hogy legalább a hasa ne legyen üres, ami sokszor nem is olyan egyszerű... Ugyanis ilyenkor nem csak sírnak napokig, de enni sem hajlandóak! Én vagyok az, aki mellé ülök, aki minden kreativitását és szeretetét bevetve igyekszem elnyerni a bizalmát, hogy legalább az ételt elfogadja. Én vagyok az, aki ha kell mellé fekszem, hogy érezze, nincs teljesen egyedül és biztonságban van. Én vagyok, aki minden erőmmel, tudásommal azon vagyok, hogy újra bízni tudjon az emberekben és ha csak rövid időre is, de újra legyen szerető családja, ahol méltóságban élheti le a kis hátralévő életét.

SŐT! Én vagyok ott, amikor papírdobozban, mint a szemetet dobják utcára a 2 napos kölyköket, mert ahhoz smucig és ostoba, hogy ivartalaníttassa kutyáját, vagy legalább vigyázzon rá, hogy ne legyenek kölykei. De ha már meg is történt.... tényleg ez a megoldás? Én vagyok az, aki gondolkodás nélkül vágom rá, hogy inkább hazahozom őket és gondoskodom róluk, amíg képesek lesznek önállóan táplálkozni és a dolgukat elvégezni, majd családra nem lelnek ők is. 

ÉS TUDJÁTOK MIT? Lehet, hogy a pénztárcám vékony, de a lelkem gazdag. Lehet, hogy máshol kereshetnék a diplomámmal 2-300 ezret is havonta. Cserébe ülhetnék egy lelketlen, rideg irodában gépek és álszent emberek között. 

ÉS TUDJÁTOK MIT MÉG? Inkább lapátolok szart és teszem szebbé a világot 1-1 kutya számára, minthogy eladjam a lelkem az ördögnek és kelek úgy minden nap, hogy már várom mikor indulhatok, mint hogy minden reggel úgy kelljek, hogy "francba megint meló".

MERT TUDJÁTOK: Amikor a kutyát azzal  hozzák vissza ismerkedésről, hogy "alig figyelt rám, vagy nem foglalkozott velem", majd amikor belépek az ajtón és ugyanaz a kutya hatalmas farokcsóválások közepette szinte a nyakamba ugrik örömében, mert újra láthat... 

Vagy amikor az örökbe fogadott kutyát kutyaiskolába hozzák és boldogan repül felém, amikor meglát, majd amikor odaér, körbenyalogat, hanyatt vágja magát pocak simit követelve...

Vagy amikor a korábbi "gazdi" odajön a kutyához, aki a hívására inkább a másik irányba szalad, de amikor meghallja a hangom, azonnal odarohan és annyira dörgöli magát a rácshoz simit követelve tőlem a rácsot majdnem kiszakítja....

.... ezek a pillanatok azok, amiket soha senki nem tud megvenni és nem tudna annyit fizetni, hogy lemondjak ezekről a pillanatokról.

Köszönöm, hogy elolvastad! Megyek szart lapátolni ;)