Franco Napló - Bemutatkozom

Sziasztok!

Franco vagyok, az Eb Árvaház® Nonprofit Egyesület védence. 2020. áprilisában kerültem Tárnokra az ózdi gyepmesteri telepről. Még csak 2 éves vagyok, de már szörnyű múltat hagytam a hátam mögött - vagyis a Tetovált Angyalokkal még mindig dolgozunk rajta, hogy túltegyem magam az eddigi életemen. Nevem is több volt már az elmúlt 2 évben. Szólítottak már Fidonak, Bobinak és most épp Franco vagyok, ami most már úgy látom ki fog tartani minimum addig, amíg örökbe tudnak adni. Szóval maximum már csak családom fog átkeresztelni, ami lehet nem is lenne baj. Új élet, új kezdet, új név...

Előéletemről csak annyit tudnak, amennyit elmondtak rólam. Hogy ebből mennyi az igaz...az már más kérdés. A hivatalos sztori, hogy idős gazdimmal éltem boldogságban, békességben egy családi háznál. Aztán egyik nap, hirtelen eltűntem. Egyszerűen nyomom veszett. Mindenhol kerestek, érdeklődtek utánam, hátha valaki látott engem kóborolni vagy hallottak rólam esetleg. Sajnos a keresésem nem járt sikerrel, így gazdim már feladta.

Már eltelt pár hónap miután köddé váltam, amikor is arra ment ki volt gazdám, hogy a kerítéshez kötöttek egy bálamadzaggal. Nagyon örült, hogy végre előkerültem, de a nagy boldogság nem tartott sokáig. Ugyanis már nem voltam önmagam. Agresszíven, vadul reagáltam volt gazdám közeledésére, aki annak ellenére, hogy mindent megtett, nem ért el pozitív változást nálam, ezért félt Tőlem. Sajnos én nem tudom elmondani mi történt Velem a pár hónap alatt, de abból, hogy ennyire nem bízom meg egyetlen emberben sem, arra következtetnek, hogy szörnyű dolgok történhettek Velem. Volt gazdám fájó szívvel kért segítséget az ózdi ebteleptől, hogy találjanak Nekem egy szervezetet, ahol rehabilitálni tudnak. Így kerültem végül az Ebárvaházba, Tárnokra.

Hát nem könnyítettem meg a dolgukat az már hét szentség. Az első pár hét kemény volt még a tapasztalt kiképzőnek is, aki foglalkozott Velem. Támadtam Őt is, és a gondozókat is, vicsorogtam rájuk, és úgy nagyjából mindenkire, aki közeledni próbált. Kitartó, türelmes munkájuknak hála, sikerült eljutni odáig, hogy legalább a kifutóig ki tudtak vinni, így legalább egy kicsit tudtam mozogni. Azonban ekkor sem bíztam senkiben...erősen figyeltem minden mozdulatukra.

Pár hét elteltével enyhülni kezdtem, de persze azért nem nagyon. Eljutottunk odáig, hogy nagy duzzogva kimentem sétálni, ami ha őszinte akarok lenni, nem is volt olyan rossz. Egyre jobban élveztem.

Már augusztust írunk. Jött egy új önkéntes, akit Ritának hívnak. Pont, mint az egyik gondit. Szerintem össze akarnak zavarni... a mihez tartás végett Neki is megmutogattam a fogsorom. Szóltam Neki, hogy nem bízom az emberekben. De szegény szerintem bolond...nem igazán érdekelte, hogy vicsorgok rá és őrjöngök Neki a kennelen keresztül. Mintha mi sem történt volna, jött-ment, dobálta a finomságokat, kedves hangon beszélt hozzám. Aztán elkezdett kivinni sétálni. Egész jól összebarátkoztunk már, de sajnos egyik nap nem tudom mi üthetett belém...ücsörgött a fűben, én pedig fetrengtem, cukiskodtam a lábához bújva, de egyszer csak valami bekattant az agyamban és megharaptam. Nagyon szégyellem, de nem voltam ura a tetteimnek. Utána egy ideig nem láttam. Biztosan fájt a keze a harapásom miatt. Pár nap múlva azonban újra feltűnt. Úgy tűnik nem haragudott meg, mert ugyanúgy kivitt sétálni és foglalkozott Velem.

Tanakodni kezdtek, hogy mi legyen Velem. Bent a kennelben már nem fejlődtem, csak egy helyben topogtunk. Nagyon szerettek volna valami megoldást találni, hogy előrébb léphessek a rehabilitációmban, de ez a menhely keretein belül már nem megoldható, hiszen már 24 órás felügyeletet, valamint napi több órás foglalkozást igénylek, hogy egyre jobban bízni tudjak az emberekben. Ekkor jött, amire senki nem számított. Én pláne...

Azok után, hogy szétharaptam a kezét, Rita felajánlotta, hogy befogad és nagyon szívesen foglalkozik Velem. Csak egy gond volt. Neki már 5 saját kutyája van, akik a házban élnek a családdal. Emiatt nincs kennel az udvarukon, ergo nem tudja megoldani, hogy elszeparáljon a saját kutyáitól az elején.

Ekkor jött a következő meglepetés. Az Ebárvaház vezetője azonnal felajánlotta, hogy ha "csak" ennyi a gond, azt valahogy megoldjuk. Építenek egy kennelt a Ritáék udvarára és akkor oda tudok költözni.

Rögvest elkezdtek szervezkedni, rendezkedni, kennelt építeni. Mindenki beszállt a munkába. A befogadó család férfi tagjai, még a család egyik kutyusa is besegített a munkába. A támogatóknak, a JULIUS K-9- valamint karbantartó csapatának köszönhetően pikk-pakk elkészült a "kis" lakosztályom. Még egy csini kis házikót is kaptam, ahová elkuckózhatok.

Így 2020. október 12-én az ivartalanító műtétem után, már Rita családjánál a kennelbe érkeztem meg, kicsit még kótyagosan a bódító injekciótól.

Kövesd figyelemmel fejlődésem történetét. Hamarosan érkezik a folytatás.