Second day in shelter

07/01/2020

Tegnap nagy nehezen álomba sírtam magam, de nem tartott soká. Rémálmok gyötörtek. Felriadtam. Reménykedtem benne, hogy a tegnap történtek is csak a rémálom része. Félve nyitottam ki könnyes szemem. De sajnos nem álmodtam. Ott feküdtem azon a rideg helyen, magányosan, ahol tegnap elhelyeztek. A takarómon még érzem az otthon illatát, de már egyre gyengébb. Jól belefúrom magam. Érezni akarom még. Nem akarom elhinni, hogy csak ennyi maradt a világomból. Összetörtem. 

Újra sírni kezdek, de senki nem válaszol. Még mindig nem jön a gazdi. Ismét álomba zuhanok. Reggel arra ébredtem, hogy a nap sugarai cirógatják a pofimat. Nem sokkal később megjelenik a tegnapi kétlábú. Legalább egy ismerős arc. Hamar el is tűnt. Sietett. Ahogy belépett az ajtón, mindenki kiabálni kezdett. Éhesek. Ahogy elrobogott a folyosón, azért mindenkinek jó reggelt kívánt és elmondta többször is, hogy nyugodjunk meg, mert siet és hozza a reggelit. Persze mindenki addig mondta a magáét, amíg a tálka alja nem csörrent a kennel padlóján. 

Gyorsan csend lett. Mindenki az evéssel van elfoglalva. Kivéve engem. Még mindig nincs étvágyam. Nem akarok enni. Minek. Ha nem lehetek a családommal nem akarok enni. Úgy igazán már élni sem. Épp kezdek nagyon magamba roskadni, amikor kintről hangokat hallok. Nem igazán értem, hogy mit beszél, de felismerem a hangját. A gondi az. Kirohanok és figyelek. Kíváncsi vagyok mi történik most. Persze a szomorúságtól továbbra is nyüszögök. Nem tudom abbahagyni. Egyre közelebb ér. Hallom, hogy a szomszédokat sorra beküldi. Határozottan, de kedvesen beszél velük. Mindenkihez van egy szép szava. Megjelenik az ajtómban. Engem is be akar küldeni, de új gyerek vagyok a grundon, nem tudom mit vár tőlem, mit kellene tennem. Ő továbbra is kedves marad. "Egyem a szíved"- mosolyodik el szomorúan, majd kinyitja az ajtót és belép a felmosóval a kezében. 

Annyira örülök, hogy itt van. Nem tudom miért, de valahogy egy kicsit megnyugszom, amikor mellettem van. Ugrálva üdvözlöm, ölelni kezdem a lábát. Ő leül hozzám. Én rögtön az ölébe fúrom magam és puszilgatni kezdem az arcát, bújok hozzá, ahogy csak tudok. Olyan jól esik, hogy kicsit foglalkozik velem, simogat, szeret, ahogy eddig a családom tette. Ilyenkor az életkedvem is visszatér. Végül is lehetne rosszabb is. 

Az egyik szomszéd - ugyan nem látjuk egymást, de beszélgetni azért tudunk - azt mondta, hogy őt például az erődben csavarogva találták meg és a menhely kapujához kötötték. Nem csak az életét, a családját, de még a nevét is elvesztette. Persze itt kapott egy újat, de azért hiányzik neki a régi. Amit még akkor kapott, amikor minden szép volt... amikor még szerették. Aztán volt olyan is, aki súlyos beteg lett és ezért dobták ki. Vagy voltak már itt olyan sorstársak is, akiket még pici baba korukban dobtak ki az anyukájukkal együtt. Soha nem is volt családjuk. Soha nem tapasztalhatták meg ezt a csodát. És az a pletyka járja, hogy nem régiben volt itt egy kutyus. Őt is kikötötték a kapuba, de valahogy sikerült elszabadulnia. Sokáig több állatmentő szervezet és a menhely mentőse is kereste, próbálták megmenteni, de végül elütötte a vonat. Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy már nem tudták megmenteni. Meghalt. 

Hát ha így nézzük végül is tényleg szerencsés vagyok. Megmaradt a nevem. Legalább ennyi megmaradt. 

Szóba került az is, hogy ki mióta van itt. Sokan már évek óta a menhelyen élnek. De azért vannak siker történetek is. A kölyök kutyusokat például nagyon hamar örökbe szokták fogadni. Juhú. Hát én kölyök vagyok. Akkor van remény. Lehet nem is sokáig leszek magányos. Ráadásul azt is mondták, hogy soha ne adjam fel, mert nem egy kutyus van, akik évek múlva találtak szerető családra. Szóval csak fel a fejjel. Persze ezt könnyű mondani. Az első pár nap mindig nehéz mindenkinek. Vigasztaltak, hogy nem szégyen, ha sírok. Általában mindenki így éli meg, ha menhelyre kerül. Az első hét nagyon nehéz. Ezt mindenki végig sírja. Ahogy telnek a napok, úgy lesz egyre könnyebb és úgy fogok egyre kevesebbet szomorkodni. Már nagyon várom, hogy elmúljon ez a torokszorító érzés. Remélem hamarosan tényleg egyszerűbb lesz. Most még nagyon fáj.