Lucy's Diary- Getting to know

2019. január 25. délután:

Szóval eljutottunk a kapun túlra. Oda ahová a többiek rendszeresen jártak én viszont az esetek többségében, csak rácson belül álmodoztam. Persze a határokat most is feszegettem és nem könnyítettem meg Rita dolgát, de szerencsére nem adta fel. Először megpróbált velem normál tempóban sétálni, de annyira téptem a pórázt, hogy már a nyelvemet is elharaptam. Úgyhogy az előzetesen kapott tanácsokat és minden tudását bevetve, átváltott kocogó tempóra. Kezdetnek elszaladtunk a séta ösvényen addig, ahol egy nagy fa keresztül borult. Ez még mindig nem bizonyult elégnek, így visszakocogtunk az Állatsziget bejáratáig. Ekkor már kezdtem fáradni. Gondozóm ezt kihasználva visszalassított séta tempóra és figyelni kezdte a viselkedésemet. Amikor kicsit engedtem a pórázon, morgás helyett pedig rá figyeltem, akkor megdicsért. Ezt igyekezett minden alkalommal megtenni, így egy idő után kezdtem elhinni, hogy tényleg okos vagyok.

Annyiszor elmondta, hogy végül is még csak jutalom falatot sem kellett adnia. Szimplán a nyugalmával, türelmével, valamint a sok-sok dicsérettel eljutottam arra a szintre, hogy elengedtem a pórázt és szépen tudtam sétálni a lába mellett. Amikor ez az állapot tartóssá vált, elindultunk vissza az Állatszigetre. Mindenki, aki bent volt és ismer, teljesen le volt döbbenve azon, hogy milyen ügyes vagyok. Dagadt is a mellem a büszkeségtől. 

Miután kibüszkélkedtem magam, már indultunk is tovább. Először azt hittem, hogy megyünk vissza a kennelbe, ezért induláskor és a séta elején még azért megrángattam a pórázt, csak úgy a mihez tartás végett. De elmentünk a bejárat előtt. Ettől jól össze is zavarodtam, még a póráztépésről is megfeledkeztem hirtelen. 

A kutyafuttatóba vettük az irányt, ahol egyébként már voltak két lábúak és négy lábúak is. A szituációt elnézve Rita már ismerte őket. Beszélgetett az emberekkel és irányítgatta a kutyákat, hogy ne legyen balhé. Itt is kaptam dicséreteket. Nagyon jól éreztem magam. Bár a kutyákkal annyira nem foglalkoztam, azért a közeledésüket nem utasítottam el. Azt hiszem jól sikerült a buli, mert ezután jött, amire aztán álmomban sem gondoltam...

Ahelyett, hogy visszavitt volna Szusiék mellé, a recepcióra vettük az irányt. Ott még ment a beszélgetés, tettek, vettek, rendezkedtek, lecserélték a pórázomat is, majd ismét a kennel irányába indultunk. Gondoltam, akkor most megyek a helyemre. Csak azt nem értem mire volt jó ez a nagy cécó?

Ismét túl mentünk a házakon. Ekkor már nagyon izgatott voltam, hogy most mégis mi történik velem. Persze Rita folyamatosan beszélt hozzám, de ki érti mit hadoválnak ezek a kétlábúak... csak azt tudom, hogy a hangja megnyugtató volt. Közben odaértünk az autójukhoz, amiből valami doboz félét vettek ki, benne puha törölköző és párna. Levették rólam utálatom tárgyát és beletettek ebbe a dobozba, majd a kocsiba tettek. Beszállt mindenki. Elindultunk. De hova is?

Sötét volt és nem tudtam mi történik körülöttem. Izgultam. Az út rázós volt, izgultam is, így mire ismét megálltunk a reggelimet kipakoltam a boxban. Rita most is türelmes volt. Egyáltalán nem haragudtak rám. Nyugtatni próbált, miközben a dobozzal együtt kiemelt az autóból és miután összeszedték az ebeket, valamint a cuccaikat, ismét indultunk. Ekkor már gyalogosan. Mindenki. Kivéve engem. Rövid idő elteltével kulcsok csörgését hallottam. Azt hiszem megérkeztünk. Bárhová is jöttünk...