Életem = KUTYÁK

2020.05.21

A kutyusokkal kapcsolatos témákról már több cikket is írtam - és még fogok is - viszont zárkózott ember lévén, magamról nem nagyon beszéltem/írtam. Ahhoz azonban, hogy jó kiképző lehessek, fontosnak tartom a gazdikkal való bizalmi kapcsolat kialakítását. Hiszen miért kérnél segítséget egy olyan szakembertől, akit nem is ismersz? Nem tudod honnan jöttem, miért pont a kutyák és "különben is ki vagy te, nem is ismerlek"

Különös kapcsolatom a kutyákkal már egészen kisgyermek koromban kezdődött. Még a szüleim, testvéreim és nagyszüleim is értetlenül állnak a kérdés előtt, hogy kitől örököltem ez a rajongást a kutyák iránt. Más is van a családban, aki szereti őket, de ezt a túlcsorduló imádatot, amit látnak rajtam, ha kutyákkal vagyok egyszerűen nem értik. Ennyire "durván" senki nem volt odáig a négylábúak ezen fajáért.

Hogy kitől örököltem kérdés megválaszolatlan marad, de az a nagy szar helyzet, hogy a miért és hogyan kérdés is elég ködös. Egyszerűen nem tudom megmagyarázni. Nem volt az életemnek egy olyan pontja, amit nevesíteni tudnék. Nem volt olyan tragédia, lelki sérülés, vagy nagy csalódás, amire azt lehetne mondanom, hogy NA! Emiatt imádom így a kutyákat. Egyszerűen csak elvarázsol a lényük. Van bennük valami, ami rabul ejt. Állítólag nem tudnak beszélni, mégis többet mondanak minden szónál. Minden kutya külön személyiség. Mindegyikük máshogy kommunikálja ugyanazokat az érzéseket. Mégis egyértelmű mit "mondanak".

Én azt mondom, hogy igen is beszélnek. Azokhoz, akik elég alázatosak, önzetlenek és rendelkeznek elég fejlett érzelmi intelligenciával ahhoz, hogy meghallják/megértsék őket. Olyanok, mint a kisbabák, csak ők soha nem tanulnak meg emberi nyelven, szavakkal kommunikálni. De elmondják, ha fáj valamijük, azonban a Te feladatod, hogy megtudd mi az ami fáj - pont mint amikor egy kis baba sír. Nem tudod mi a baja, csak azt látod, hogy valami nincs rendben és elkezded felderíteni, hogy éppen éhes, tele a pelus, fáj a pocakja vagy csak úgy hiányzik anya. Elmondja azt is, ha fél, és azt is, ha biztonságban érzi magát Veled. Elmondja, ha hülyének néz, és elmondja, ha tisztel. Elmondja, hogy az ember vagy egy másik kutya, akivel találkoztok séta közben szimpatikus neki vagy sem. Szól, hogy vigyázz vele és elmondja, hogy rá számíthatsz ha mégis baj lenne. Elmondja, ha szívesen lát a kertben és azt is ha nem szeretné, ha bejönnél. Elmondja, ha bízik benned és azt is, ha fenntartásai vannak veled. Elmondja a ha rossz napja van és elmondja ha boldog. Amikor hazaérsz a munkából elmondja mennyire hiányoztál neki és amikor reggel elindulsz elmondja, hogy nem szeretné, ha elmennél.

A kérdés csak rajtad áll: Egy össze-vissza ugráló és őrjöngő idióta kutyát látsz magad előtt, aki összekoszolja a ruhádat és bepisil, amikor belépsz az ajtón? Vagy meghallod, amikor az ajtón belépve a kutyád a nyakadba ugrik örömében, hogy egy hosszú nap után újra lát és sok-sok puszit nyom az arcodra, közben pedig elmondja milyen magányos volt nélküled és mennyire boldog, hogy végre hazajöttél. Igen. Közben koszos lesz a ruhád és a kirobbanó boldogság miatt elernyednek olyan záróizmok, melyek a vizelet visszatartásáért felelősek, így a tócsa a padlón végzi (nem véletlenül nevezzük ezt öröm pisinek...) az udvar/utca helyett. Sokan keresnek meg azzal, hogy hogyan kell lenevelni a kutyát arról, hogy felugráljon, amikor belépnek az ajtón és ne pisiljen be olyankor.

Kiképzőként nem tisztem ítélkezni. Nem is engedem meg magamnak. Véleményem van, de tiszteletben tartom a gazdi nézőpontját. Ez a dolgom. Szívem szerint ilyenkor inkább azt mondanám, hogy vegyenek egy nagyobb teljesítményű mosógépet és mossanak sűrűbben, vagy ne legyen kutyájuk, ha nem tudják értékelni azt a szeretetbombát, ami az arcukba robban az ajtón belépve. Én annyira imádom ezt az érzést, hogy rögtön 5 "bombát" is begyűjtöttem. És tudod mit? Semmi pénzért nem cserélném el az érzést, ami akkor áraszt el, amikor kinyitom az ajtót, melynek másik oldalán már egymást taposva várják a kutyáim, hogy végre meglássanak és üdvözöljenek. Majd amikor már résnyire nyílik az ajtó az 5 kutya egymás hegyén-hátán hömpölyög kifelé, mert mindegyikük az első akar lenni, aki üdvözölhet. És igen. Kivétel nélkül mindegyik rám ugrik. És igen, összekoszolják a ruhámat. És igen a nagy boldogságban elcsurran az öröm pisi is. És igen. Van, amikor a kontrollálatlan boldogság közepette kapok egy-egy taslit is vagy épp végig karmolják a nyakam, az arcom, a lábam, miközben egymást arrébb lökve nyomják a fejüket, ölelni próbálnak és nyomulnak. És igen. Soha semmiért nem adnám oda ezeket a pillanatokat. Igen. Van, amikor egy-egy ilyen üdvözlési procedúra napokig fáj, látszik a karmolás vagy épp belilul a fél karom, de nem érdekel, mert egy hosszú és fárasztó nap után erre hazaérni nekem felér egy világ körüli úttal vagy bármilyen wellness hétvégével. Ilyenkor megszűnik körülöttem a világ és minden szarságot azonnal elfelejtek.

Sokan bolondnak néznek, amiért így gondolkodom és viselkedem a kutyákkal. Sokan túlzásnak tartják. De engem nem érdekel. Igen. Beszélek hozzájuk. És igen. Van, amikor csak ülök közöttük és csak nézem, ahogy alszanak. Megnyugtat a látvány. Felér egy meditációval, amikor belefeledkezem a kutyáimba. Amikor egyikük az ölembe bújik, valaki jobbról, valaki balról bújik hozzám és valaki épp csak hanyatt vágja magát és elterül a lábaimnál. Sugárzik belőlük a nyugalom. Az, hogy biztonságban érzik magukat mellettem. Tudják, ha mellettem vannak, semmi bajuk nem történhet.

De nem leszek álszent. Mert Nekem is vannak pillanatok, amikor felidegesítenek, amikor "meg tudnám fojtani" őket, viszont ezek a pillanatok olyan gyorsan suhannak tovább, ahogy jöttek. Belenézek a szemükbe és egyszerűen nem tudok rájuk sokáig haragudni, akármilyen hülyeséget is csináljanak.

Nekem is vannak napok, amikor nehezebben viselem a kihívásokat, hiszen én is emberből vagyok. Nehezen viselem, amikor nem hagynak elaludni, mert amikor én már hulla fáradt vagyok, ők még akkor lendülnek bele a játékba és persze akkor van a legnagyobb fellángolás, hogy a gazdit piszkáljuk... És nehezen viselem, amikor hajnalban 1-2 óra körül ébresztenek, hogy menni kell, nekem pedig 4:30-kor kelni, hogy beérjek időben dolgozni. Kérdezték már többször, hogy miért engedem akkor, hogy velem aludjanak, miért alszom velük? Azért ezek a kellemetlenségek eltörpülnek amellett, ahogy az egyik kis kutyám a hasamhoz gömbölyödve, a másik a térdhajlatomhoz kucorodva, a harmadik a fejemnél, a negyedik pedig lábamnál elterülve hajtja álomra a fejét. Egyedül a legfrissebb mentvényemmel nem tudtunk úgy összecsiszolódni, hogy velünk tudjon aludni, így közös érdekből ő lent alszik a saját kanapéján. (Szegényke süket. És ha álmában véletlenül valaki hozzáér mocorgás közben, akkor iszonyatosan megijed. Már néha azt néztem mikor kap infarktust. Ezért neki is jobb, ha nyugiban tud pihenni.)