A villám

2020.06.16

Mióta menhelyen dolgozom állatgondozóként, szembesültem a ténnyel, hogy milyen nehéz dolga is van a menhelyeknek. Rengeteg gazdátlan kutya van, akik elhelyezésre és álomgazdira vár. A menhelyek befogadóképessége sajnos korlátozott, ezért olykor - még ha nehéz is megálljt kell parancsolni. Az sem könnyít a helyzeten, hogy sok esetben azért kerül be a kutya, mert probléma van a viselkedésével, amit a gazda nem tud/nem akar kezelni. A másik gyakori eset, hogy a kutya öregen kerül menhelyre, mert a gazdi meghalt, a család pedig nem kíván foglalkozni a négylábúval. Mindkét esetben borítékolható a végkifejlet - legalább is az ily módon bekerült kutyák 90%-nak esetében... a kutya a menhelyen éli le hátralévő életét. Az idős kutyák valamiért mostohák a gazdijelöltek körében.

A többség kölyök vagy legalább fiatal kutyát szeretne, lehetőleg kis-, maximum közepes testű legyen, bújós, kedves, cuki, ne szedje szét a lakást, legyen szobatiszta...jah és szuka. Ilyen feltételek mellett persze a 10 év feletti kutyáknak esélyük sincs. Ha még nagy testű is a szerencsétlen, akkor pláne.

És akkor még ott a másik probléma, hogy ki akarna hazavinni egy olyan kutyát - na jó, azért van egy-két hozzám hasonló elvetemült, de sajnos nagyon kevesen vagyunk -, aki nem jön ki fajtatársaival? Hiába kedves, aranyos, cuki, bújós az emberekkel... Senkinek sem hiányzik a balhé séta közben. Nagyon ritka az az eset, amikor valaki vállalja, hogy iskolába, magánórákra jár a kutyussal és naponta rendesen foglalkozik a kutyával.

A menhelyek viszont kapacitás hiányában nem tudnak elegendő időt fordítani arra, hogy szocializálják, rehabilitálják a rászoruló kutyákat.

Emiatt az idős, nagy testű, sok foglalkozást igénylő kutyák egyszerűen beragadnak a menhelyeken. Évekig élnek a rácsok mögött abban reménykedve, hogy egy nap az ú ajtajuk is úgy nyílik ki, hogy többé már nem kell oda visszamenni. Az esetek nagyobb részében azonban sajnos nem ez a helyzet. A menhely rideg falai között kelnek át a szivárvány hídon. Idős kutyáknál az is előfordul, hogy pár héten belül egyszerűen "belehalnak a bánatba".

Amit most írok, csúnyán fog "hangozni", de ezek a kutyák évekig foglalják el olyan kutyák elől a helyet, akiknek lenne esélyük családra találni. Pontosan ez az a gondolat, ami felébresztett és lángra lobbantotta a tüzet. Ez volt az a felismerés, amely felnyitotta a szemem, ez volt a villám, ami belém csapott. Egyszerre világos lett számomra, hogy mi is az életcélom. A CÉL, amiért itt vagyok és, amiért dolgoznom, harcolnom kell hátralévő életemben.

NEKEM ILYEN KUTYÁKKAL KELL FOGLALKOZNOM!

Csak azt sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott rájönnöm, hogy mi a küldetésem.